Balaton - A föltámadás szomorúsága (részlet) dalszöveg (lyrics)
[Balaton - A föltámadás szomorúsága részlet dalszöveg lyrics]
Piros, nagy köd tályogok közül
Sunyított rám a csalfa Nap
Midőn így szólék: Kelj föl és légy szabad
Tán Budapesten, talán máshol
Alig emlékszek valamire a néhai világból
De szomorúan föltámadtam
Sírom sziklái szétgurultak
Füstölt a Golgota s kiléptem
Föltámadottan, tétován
Mély Sárkány-sírjából a múltnak
S mint akinek kevés a vére
Elindultam új apostolok keresésére
Vihar s üvöltő Tátra-erdők
Voltak az én Tamásaim, míg ujjaikat mártván
Sebeimnek nyílásain benyúltak
Én megromoltan feledőn és némán
Elhagytam el a múltat
Én nem tudom, ki vagyok?
Vagyok-e éltem-e, élek?
Valakinek neve vagyok
Vagy örököse egy halott szomorú nevének?
Lázamat az est, postámat a posta
Mintha régen-régen hozná, úgy hozza
Valami úgy fog, mint rabot
Mint alvajárót a tetőn
Kit én is nézek reszketőn
Mint furcsa távolit
S amit én mondok, oly hűvös
Mint jégbarlangba ordítón
Besüvítő vihar-szavak valahol hóban elakadt
Valami messze hómezőn az én régi valóm
Én nem tudom, miért néznek rám kutató arcok?
Arcomon nincsen régi írás, s a régi harcok
Nagy legendája elmosódott
Vén arcomon, vén fejemen olyan vagyok
Mint rosszul kezdett
És meg se kezdett szerelem
Óh, jaj annak, aki feltámad
S nem érzi önnön-életét
Beszédje kongó báb-beszéd
S báb-színpad bábja ő maga
Kérdés, kísértés és titok
Én azt várom: valaki majd hívni fog
S édes, meleg szájjal
Súgja meg majd, hogy ki vagyok
Itt tó van a Tátra ölén
Csillogó, tiszta, vad
Keresem benne a századokat az életemet
A sírtáró dalokat keresem magam közelségét
A szállaló Időt s a tükröt, a varázsosat
A megismertetőt és megáll az Élet
És tudom, hogy most már semmi sincs
Senki sem él és semmi sem igaz
Keshedt, vén arc vigyorog a tóból
És nem tudom: ki az?
Föltámadtam, jaj, föltámadtam
Sunyított rám a csalfa Nap
Midőn így szólék: Kelj föl és légy szabad
Tán Budapesten, talán máshol
Alig emlékszek valamire a néhai világból
De szomorúan föltámadtam
Sírom sziklái szétgurultak
Füstölt a Golgota s kiléptem
Föltámadottan, tétován
Mély Sárkány-sírjából a múltnak
S mint akinek kevés a vére
Elindultam új apostolok keresésére
Vihar s üvöltő Tátra-erdők
Voltak az én Tamásaim, míg ujjaikat mártván
Sebeimnek nyílásain benyúltak
Én megromoltan feledőn és némán
Elhagytam el a múltat
Én nem tudom, ki vagyok?
Vagyok-e éltem-e, élek?
Valakinek neve vagyok
Vagy örököse egy halott szomorú nevének?
Lázamat az est, postámat a posta
Mintha régen-régen hozná, úgy hozza
Valami úgy fog, mint rabot
Mint alvajárót a tetőn
Kit én is nézek reszketőn
Mint furcsa távolit
S amit én mondok, oly hűvös
Mint jégbarlangba ordítón
Besüvítő vihar-szavak valahol hóban elakadt
Valami messze hómezőn az én régi valóm
Én nem tudom, miért néznek rám kutató arcok?
Arcomon nincsen régi írás, s a régi harcok
Nagy legendája elmosódott
Vén arcomon, vén fejemen olyan vagyok
Mint rosszul kezdett
És meg se kezdett szerelem
Óh, jaj annak, aki feltámad
S nem érzi önnön-életét
Beszédje kongó báb-beszéd
S báb-színpad bábja ő maga
Kérdés, kísértés és titok
Én azt várom: valaki majd hívni fog
S édes, meleg szájjal
Súgja meg majd, hogy ki vagyok
Itt tó van a Tátra ölén
Csillogó, tiszta, vad
Keresem benne a századokat az életemet
A sírtáró dalokat keresem magam közelségét
A szállaló Időt s a tükröt, a varázsosat
A megismertetőt és megáll az Élet
És tudom, hogy most már semmi sincs
Senki sem él és semmi sem igaz
Keshedt, vén arc vigyorog a tóból
És nem tudom: ki az?
Föltámadtam, jaj, föltámadtam