Ghymes - Roráte dalszöveg (lyrics)

(Előadja: Rudolf Péter) :
Olyanok ilyenkor a csillagok
Mint az álmos gyerek szeme
Kicsit hunyorognak
És még nem tudják: sírásra vagy
Nevetésre nyíljanak-e, vagy aludjanak tovább
Hát, csak pislognak enyhe az idő
A szél csak a kerítések mellett lézeng
Ámbár elég hűvösen
Az ablakok néhol nézik már
A hajnalt, néhol nem
És a csizmák nem kopognak a gyalogjárón
Inkább csak cuppognak
Néhol egy halk szó, néhol az se
Néhol csak árnyak járnak
Néhol kis lámpások imbolyognak
És mutatják, hova kell lépni
Ámbár hiszen sár van mindenütt

Az ég még sötét
A tegnap gondja, mintha aludna
A mai még nem ébredt fel, s a falu
Csak tiszta önmagát viszi hajnali misére
Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs

A külső mozgás befolyik a templomba
És megnyugszik suttog egy kicsit, vár
S amikor már a gyertyák lángja is megnyúlik
A várakozástól, felkiált az időtlen vágy:
"Harmatozzatok, égi Magasok"

Mise végére egészen bemelegedett a templom
Majdnem otthonos lett
Legalábbis így érezte ezt
Baka Máté az alszegből
De így érezte Hosszú Illés is – ugyanonnan –
Ámbár, ha tudták volna
Hogy most egy véleményen
Vannak, aligha érezték volna
Nagy harag volt ugyanis a két öreg között
Kitartó, régi harag, formája sem volt már
Nem is emlékeztek, ló volt-e
Az oka vagy asszony
Mindenesetre ragaszkodtak hozzá
Mint beteg szilva a fához

És most bóbiskolva várják
Hogy kiürüljön a templom
Az ajtóban még mozgás van, hát csak ülnek
Sőt Illés a lábát is kinyújtja
Mert úgy kényelmesebb
Illés nem szereti a tolongást
De egyébként is ráér
Fél szemmel odasandít Mátéra
Hogy mozdul-e már, de Máté nem mozdul
Amilyen kutya konok ember volt világéletében
– gondolja Illés –, azt akarja
Hogy én menjek előbb, de abból nem eszel
Pedig már a gyertyákat is eloltotta a dékán
Azaz a harangozó, szóval a sekrestyés

Azután: csend

Illés gondol erre, gondol arra
Állát belesüllyeszti a meleg nyakravalóba
És szeme szép lassan lecsukódik

– Nem! – ijedt meg – Ezt igazán nem szabad –
És Mátéra néz, aki – úgy látszik – elaludt

– Ez hát el, a híres – mosolyodik el –, pedig
Három hónappal fiatalabb
Nem nagy idő, az igaz, de mégiscsak fiatalabb
Aztán milyen sárgák a fülei na
Akár a halotté

– Uram Isten, csak nem lett vele valami?!

Harag ide, harag oda – a rothadt szilva is
Lepottyanik egyszer a fáról
– csendesen odamegy
És kicsit borzongva megérinti Máté vállát:
– Hallod-e, Máté?

Máté felhorkan:
– No! – és néz Illésre, mint a csodára
– Te vagy az, Illés?

– Én hát, mondom megnézlek
Mert olyanformán ültél

És nézi egymást a két öreg

A templomban meleg csend
A kőszentek mosolyognak

– Kicsit megszédültem – hazudja
Máté, de áhítattal
Mert tele van a szíve, szereti most
Illést így közel látni –, már elmúlott

– Na, hál Istennek, hát akkor menjünk
És egymás mellett kicsoszognak a templomból

– Mi volt ez
Szentatyám? – néz fel az egyik kis pufók
Angyal Szent Péterre
Ahogy az ajtó becsukódott
– Olyan meleg lett a szívem egyszerre

– Két ember kibékült – mondja a főszent
És melegen sóhajt
– Jaj, csoda! – suttog a kis angyal
– Hát bizony a mai világban
– És most mit csinálnak? – Nézz utánuk, fiam

A két öreg már Illés háza elé ér
Az utca üres, a kémények lágy selymet
Füstölnek a reggelnek
S a kertekben puhán békét álmodnak a fák

– Gyere be, Máté, régen voltál nálunk
– mondja Illés –, lángost sütött a lányom

A kis angyal kérdőn néz a főszentre:
– Mi az a "lángos", Szentatyám?

A toronyban ekkor ütött hetet az óra
S ettől a földi hangtól
Megmerevedtek újra a szobrok
De a mosolygás mintha ott
Maradt volna az arcukon