Dopeman - Sopronkőhida dalszöveg (lyrics)

Verembe zárva, mint megannyi árva
Szívünket marja láz
Előttünk-utánunk kattognak zárak
S iszony karma aláz
Pőrénket sápadtra szíja a fal
S a magány mi leigáz
Dáridós innep itt nem terem
Vagyunk mi vert sereg
Haragunk rág, iszonyún fáj
Éjbe könnyünk pereg
Áldatlan sóhajink tabu, a szörnyűség lehe

Halál kígyója szorongat, a
Csontoskezű király
A rab borzad, morzét kongat
S csak csövek sztakatolák
Ha sok bűnös elkárhozott lélek
Segítségért kiált
Sárga arcunkon a gyötrelem kínzó álarca ráng
Mosolyunk, is mint viccsor, torz
Halotti benne a báj
Pokoltüzén égünk mind el
Minket elhagyott mindenki már

Akár a holt, oly a szenvedő
Így jár-e torz koron
Az emberben ölni, mi még marad
Amit istentől hozott
Mert nem lehet több a rab, csak húsdarab
Amit a vasbeton körbefon
Vigyáznak itt piti tolvajt
Finom ujjú zsebest
Olyt ki onta testvéri vért
Más asszonytól késsel kért kegyet, s
Van ki bankba koltal menné
Hogy pénze számtalan legyen
S van diplomás furfangos csaló
Szülész, ki magzatot ölt, hízelgős
Cukros öregúr, más csontot, ajtót tört

De most mind itt, itt senyvedé, itt
Hol bezárul a kör
Létünk csupán kartoték adat
Nevünk néhány szám
Hangoskodni azt nem szabad, csend itt
Azaz aranyszabály
S igaz is csak egy leheten, az meg kulccsal
S bottal jár s gőgösen lépdel a direktor
Aki mindenbe lel hibát
Néki semmi nem jó, nem
Tökéletes, őt féli rab, féli porkoláb
S jaj annak kire haragja gerjed
Hát nem hull bocsánatán

Vad csengő morog, az ideg borzong
Riadunk négy óra tájt
Fekhelyünk lószőr, durva pokróc pribékünk
Celláról cellára jár
S rárivall arra, ki fejrészén fordul
Vagy szendereg tovább
E komor, bús nép csendesen tesz-vesz
Jár a láb a kéz
A szív is csak halkan szenved
Ahogy sodródunk poklunk vizén
Vitorlánk rongyleple bomlik örvénylő tengerén

Így készül ez álmos sereg
Sírból másztunk ki tán
Foszló bakaruháink alatt még mind alszunk
Ámbár, mint űzött szellemraj
Vonalalakzatban halkan, masírozunk tovább
A gyárudvar sípolása, a
Tudatalattinknak üzen
Ím, e tátott undorító száj, úgy hívják, üzem
Felébredünk, s belépünk rajta, falánk
Torz sírkamra lelkünk zabálja meg

Pálfy úr, ő ki itt igazgat, nagyhatalmú úr
Ezer varrótű az agynak olyan, ha
Hozzád vonul, föléd hajol
S ha rossz a napja
Roppant tagolt mozdulattal, bilincséért nyúl
Megállhatatlan, mint szorgos méhkatlan zúg
Zakatol az üzem
Olló csattog, varrógép morrog, ki lankad
Azért fegyőr üzen

Ajkába harap hajtván a rab inkább
Mint fogdára megyen
Mert ott bot korbácsa hullik rá
Hisz a kény itt az úr
A gyenge, felmetszi az erét más szívre
Tüdőre szúr
Aj szívünkön lobog pokoli máglya
Melyet az iszonyat lángja gyújt
Ittunk hipót, nyeltünk vasat
Szabdaltunk eret
Ki, mert elhagyta asszonya ki
Mert a tébolyt nyert rajt teret
Ki, mert összeroppant, kit a társ nyomorgat
Így tesz a szétzúzott ideg

Egy óra a levegőn, naponta még mi
Jár, az udvar közepén e had, kört körre jár
Szót nem ejtheténk a társsal
Köreink ötös sorokba zárva
Nékünk ez így dukál
Itt mindenki mindig éhes, megannyi korgó has
Csajkáink alján hígan lötyög a belemért adag
Őrszem áll az étek fölött
Arcán dagadt kaján öröm, porcióból farag

Verembe zárva, mint megannyi árva
Szívünket marja láz
Előttünk-utánunk kattognak zárak
Iszonyú karma aláz
S miként telnek egyre az évek
Úgy temet el minket a világ
Így tel a nap, sors sorsba kap
Elmúlik sok-sok év
A zárkák koszos, nyirkos falán, amit
Falba vés a kéz
Mint krónikás őrzé, ki erre járt
Hogy szerette kedvesét

Az én időm kitöltve már, más tiktakra jár
Mégis, lelkem van úgy, hogy vissza-visszajár
Mer nyomtalan nem múlhaték el
Mi engem ottan várt