Gerendás Péter - Marrakech dalszöveg (lyrics)
[Gerendás Péter - Marrakech dalszöveg lyrics]
A lég pezsergett, mint a vér
Piros port hengerelt a szél
A rét homokja felforrt
A föld, a fű, a táj, a tér
Egyforma rézveres volt
Egyetlen szín volt, egy kohó
Egy összefüggő katlan
Olvadt fém, izzó, fortyogó
Hetedhét ízig bosszuló, és megszólíthatatlan
Kávéját itta egy basa, körötte ifjak lugasa
S az utcán fénysüvegben
Mint látomások lovasa, zihálva én ügettem
Nem kelt egyetlen mozdulat
Rám néztek, mint a várfalak
Hogy elzsibbadt a lábam
S a tűzokádó indulat lávát dobott utánam
A vásár tompa dobzenén
Forgott, mint őrült költemény
Nem lelt nyugalmat, álmot
Végetlen volt és csupa fény
És mindöröktől állott
Túloldalt nyílt a temető
Sok-sok mezítlen, puszta kő
Hol nem kelt gyom, se bánat
Ki él, mondotta, nagyra nő
Ki meghal, fel nem támad
S én szálltam mind e borzalom
Között, mint szűz a lagzira
És zengtem: néked szól dalom
Ősotthon, bölcső, oltalom
Parázsló, szörnyű Afrika!
Fogadj be, vad föld, tar határ
Őrült középkor, vén batár
Hol minden újra éled
Hol tánccal dupláz a halál
Repültem fenn száz jégdarab
Csúcsával – sok-sok késsel –
Az Atlasz állt, az égmagas
S a láthatárra rátapadt kéjgyilkos öleléssel
Tetője kék volt, légüres
És legfelül, egy jégüreg
Szélén, a mélybe lesve
Keresztbefont lábakkal ült a Rémület
S lenézett Marrakechre
Piros port hengerelt a szél
A rét homokja felforrt
A föld, a fű, a táj, a tér
Egyforma rézveres volt
Egyetlen szín volt, egy kohó
Egy összefüggő katlan
Olvadt fém, izzó, fortyogó
Hetedhét ízig bosszuló, és megszólíthatatlan
Kávéját itta egy basa, körötte ifjak lugasa
S az utcán fénysüvegben
Mint látomások lovasa, zihálva én ügettem
Nem kelt egyetlen mozdulat
Rám néztek, mint a várfalak
Hogy elzsibbadt a lábam
S a tűzokádó indulat lávát dobott utánam
A vásár tompa dobzenén
Forgott, mint őrült költemény
Nem lelt nyugalmat, álmot
Végetlen volt és csupa fény
És mindöröktől állott
Túloldalt nyílt a temető
Sok-sok mezítlen, puszta kő
Hol nem kelt gyom, se bánat
Ki él, mondotta, nagyra nő
Ki meghal, fel nem támad
S én szálltam mind e borzalom
Között, mint szűz a lagzira
És zengtem: néked szól dalom
Ősotthon, bölcső, oltalom
Parázsló, szörnyű Afrika!
Fogadj be, vad föld, tar határ
Őrült középkor, vén batár
Hol minden újra éled
Hol tánccal dupláz a halál
Repültem fenn száz jégdarab
Csúcsával – sok-sok késsel –
Az Atlasz állt, az égmagas
S a láthatárra rátapadt kéjgyilkos öleléssel
Tetője kék volt, légüres
És legfelül, egy jégüreg
Szélén, a mélybe lesve
Keresztbefont lábakkal ült a Rémület
S lenézett Marrakechre